Mi is az a dombatusz?

- Anya! Majd bemegyek a dombatusz aljába. Adok neki répát, mintha nyuszi lenne.
- A dombatusz egy állat?-kérdezte Any csodálkozva.
- Igen.
- Akkor hogy tudsz belemenni?
- Úgy, hogy kinyílik....- válaszoltam. (Anya olyan butaságokat tud kérdezni...)
- Hogy néz ki a dombatusz? - kíváncsiskodott tovább.
- Csíkos, mint a zebra, fekete, mint az ipad-em. Fekete és zöld. A ház aljában lakik- folytattam, hátha végre rájön, hogy melyik állatról beszélek, de nem jött rá. Szerencsére Apa este hazajött, és felvilágosította Anyát, hogy a Vombatra gondoltam.
Később megnéztük az állatkertben is. Kicsit más, mint amilyennek képzeltem...

 

Az uborka

- Meg fogom enni az uborkát - mondom Anyának ebéd közben.
- Mikor? - kérdezi
- Amikor nem lesz rossz!
- Mikor nem lesz rossz?
- Sokszor, amikor itt leszek.

Sírós

Én már nagy fiú vagyok.
 Nagyon sokat változtam az utóbbi időben. Korábban ijedősnek és sírósnak neveztek, de ez már egyáltalán nem igaz rám. Sokkal inkább vagyok huncut, rosszcsont. Most is sokszor megijedek, de emiatt már nem szoktam sírni. Néhány hónappal ezelőttről viszont van néhány jó kis sztorim.


Sokat nézegettem a könyvekben az állatokat, nagyon szerettem őket. Apa elvitt minket a vadasparkba, ahol először találkoztam a báránnyal, ami közel sem volt olyan kedves és szimpatikus, mint az én plüss barikám. Hangos volt, sokkal nagyobb, mint gondoltam, és még büdös is volt. Ha ez nem lett volna elég, a tehén is elkezdett bőgni. Csoda, hogy erősen kapaszkodtam Apa nyakába? Ő szegény állt a háziállatudvar kellős közepén, és bármelyik irányba tett egy fél lépést azonnal üvölteni kezdtem. -Inkább menjünk haza!- hüppögtem halálra rémülve. Azóta már többször jártunk a vadasparkban, de a háziállatudvart mindig inkább elkerülöm.

Papától egyszer megkérdeztem, hogy hogy is csinálnak a farkasok. Ő persze nagy beleéléssel vaú-zott. Én háttal álltam neki, tehát ő nem láthatta, hogy minden vaúzásra összerezzenek és egyre közelebb kerülök a síráshoz. Végül Mama szerencsére szólt neki, hogy hagyja abba. Én pedig nagyon kemény voltam, és végül nem sírtam.

Mostanában már nem csak kemény vagyok, hanem fifikás is ilyen esetekben.
Apa belefújt a didzsaridúba (ausztrál benszülött hangszer, nagyon mély búgó hangot ad ki). Természetesen és szörnyen megijedtem tőle.
- Apa!- szóltam rá könnybe lábadt szemmel - megijed a Nórita!

Anya néhány nappal később szintén bele akart fújni. Amint megláttam azonnal szóltam neki, hogy ezt inkább ne csinálja.
- Én nem tudom olyan hangosan, mint Apa!  - nyugtatgatott
Belefújt néhányszor, én gyorsan oda szaladtam, és ijedt arcal lefogtam a hangszert
- De tudod! - mondtam, de szerintem ő a szemrehányásomat inkább bóknak vette.