Anya sajnos mégsem bizonyult olyan szorgalmas szócsőnek, mint gondoltam. Nehogy azt higyjétek, hogy én nem nyilatkoztattam ki elégszer a bölcsességemet, nem ez történt. Anya húzta mindig az időt. Most hányingere van, most nagyon fáradt, most vizsgára készül, vagy vizsgázik, most a laptopja nem működik, az ipad-en pedig olyan lassú és nehéz irni (sajnos a hosszú i elbújt). Mielőtt kérdeznétek, nem, a laptopját nem én rontottam el! Az a néhány billentyű, amit eltűntettem nem rontott sokat az állapotán. Merő jóindulatból vettem ki őket egyébként. Igy szeretném szorgalmazni, hogy megtanuljon vakon irni. Szóval, ma végre rávettem, hogy irja tovább a nektek szánt üzeneteimet és tanulságos történeteimet. Jól ráijesztettem. Elkezdtem szóösszetételekben beszélni. Szerinte ugyanis az egyik legnagyobb, legfontosabb és legizgalmasabb változáson megyek most át, amióta hat hónaposan felhúztam magam az asztalnál, és körülötte kezdtem el szaladgálni. Biztonsági intézkedésként jól körülpakolták az asztal puha szivacsokkal, hogy ne legyen minden nap újabb lila folt a fejemen (amúgy nem tudom mis volt ezzel a baj, a lila kifejezetten jól áll nekem, erről majd képet is mutatok...). Persze akkor sem hagytam, hogy keretek közé szoritsanak és két hónap múlva a bútorokat elengedve kezdtem el szaladgálni, és azóta is mindenhova futva megyek.
Visszatérve tehát az eredeti történethez: Anya nagyon megijedt, hogy egyik pillanatról a másikra elkezdek majd folyékonyan beszélni, és ő lemarad, nem jegyzi fel az apró fejlődési lépéseket, később pedig már nem fog emlékezni rájuk (ismerve Anya memóriáját, ez abszolút jogos félelem egyébként a részéről)
Szóval a legfontosabb történés az életemben mostanság, hogy beszélni tanulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése