Bevallom eleinte nem tudtam hova tenni, kicsi volt, nem igazán csinált semmit, csak sírt. Aztán kezdtem megkedvelni. Végülis rájöttem, hogy igazán sok vizet nem zavar, mindig nagyon szépen, fegyelmezetten kivárta, amíg Anya megetetett, megfürdetett, vagy lefektetetett engem aludni, Apa mintha többet játszott volna velem, mint korábban, Anya többet olvasott. Mostanában viszont egyre ambvivalensebbek az érzéseim vele kapcsolatban. Néha nagyon kis aranyos, ahogy fekszik ott a zöld játszószőnyeg alatt, be is szoktam bújni hozzá, hogy megsimogassam, vagy belenyúlkáljak a fülébe,és sokszor nagyon vicces hangokat hallat. Máskor viszont az a gyanúm támad, hogy a játékaimra pályázik. Nem fekszik már olyan szép nyugodtan, mint korábban. Összevissza kalimpál, forgolódik a hátáról a hasára, és időnként vissza is, és közben mindent, amit elér jó elkap, megszorít és megnyálaz. Anya sokszor a kezébe adja 1-1 játékomat, mondván én most úgy sem játszom vele. Olyankor erélyesen figyelmeztetem Anyát: " Nóita nem téri" (azaz Nórika valójában nem kéri, nem is szeretne vele játszani, önmagától eszébe sem jutott volna hozzányúlni, csak Anya állandóan ráerőlteti ezeket a dolgokat). Sokszor elkapja a nadrágom szárát, vagy lapozni akarja a könyvemet, sőt a múltkor még a hajamat is mehúzta! Én persze mindig rászólok: "Nóita nem csináld ezt!" de ő természetesen úgy csinál, mint aki nem érti, és csak Anya segítségével tudok megszabadulni a szorításából. Mi lesz itt még kérem, hova fajulhat tovább ez a viselkedés. Lehet, hogy nemsokára nem állítja meg senki.
Összegezve tehát: Nórika mérkezett, általában szeretem (lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy amint megérkezett hozott magával egy nagy adag legót, szóval mindenképpen jó ponttal indult), de amikor sír, az nagyon idegesítő. Egyelőre elvagyunk, de jobb lesz rajta tartanom a szemem, kíváncsi vagyok mi jön még...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése